Megtudhatjuk-e valaha, hogyan játszottak a 18. században? Komponálhat-e kortárs zeneszerző barokk darabot? Hogyan találkozhat az ember véletlenül egy Händel-operával, és valóban elég lehet-e mindössze négy hegedűs egy zenekarba? A Concerto Armonico decemberi zeneakadémiai koncertje kapcsán az együttes művészeti vezetőjével, Spányi Miklóssal beszélgettünk.
Belinszky Anna: Talán nem túlzás azt állítani, hogy Händel Imeneo című operája csak a legelvetemültebb régizene-rajongók számára lehet ismerős. Nagyon ritkán játszott műről van szó, melyből a Concerto Armonico decemberi zeneakadémiai koncertjén hallhatunk részleteket. Hogyan talált rá erre a darabra?
Spányi Miklós: Gyakorlatilag teljesen véletlenül. Egy időben sokat foglalkoztam a francia nyitányok előadási kérdéseivel, rengeteg ouverture notációját vetettem össze, és így került a kezembe az Imeneo is. Továbblapoztam a nyitány után, és láttam, hogy valami egészen hihetetlenül szép zenéről van szó. Természetesen a többi Händel-opera is gyönyörű, ez azonban talán az ismeretlensége miatt is döbbentett meg ennyire. Fantasztikus, milyen finom szépsége van a darabnak.
BA: A koncert második felében egy ugyancsak nem hétköznapi mű, J. S. Bach fuvolára, hegedűre és csembalóra írt a-moll hármasversenye szólal meg, melynek mindhárom tétele a zeneszerző egy-egy korábbi művének átdolgozása. Hogyan lett az eredetileg billentyűs hangszerre írt művekből zenekari darab? Milyen formában érezhető a versenyművön az átdolgozás hatása?
SM: Játszottam természetesen mind a három tétel ősváltozatát is, nagyon komplex és érdekes kapcsolatról van szó. Az első tétel alapjául szolgáló prelúdium tulajdonképp egy concerto-formájú darab, ennek az átírása nem volt különösebben megterhelő Bach számára. A lassú tétel is gyakorlatilag majdnem egy az egyben az orgonára írt d-moll triószonáta lassú tétele, annyi kivétellel, hogy az ismétléseket Bach a concerto változatban variálja. A versenyművet záró tétel pedig egy nagyon kiterjedt, hosszú fúga, amelyhez Bach stile antico tutti szakaszokat illesztett, amelyeknek az anyaga egyszerűsített változata a fúga egy gyors tizenhatod triolákból álló szakaszának. Rendkívül érdekes, egyedi transzformációról van szó, amelyhez nem is tudnék hasonló példát említeni.
BA: Több helyen is olvasható Önről, hogy határozottan tiltakozik az ellen, ha stílusgyakorlatnak bélyegzik a korábbi stílusban komponált darabokat. Ön kortárs zeneszerzőként előszeretettel komponál barokk stílusban. Nem érez ezzel kapcsolatban némi kettősséget?
SM: Gyerekkoromtól kezdve rengeteg barokk és bécsi klasszikus stílusú művet írtam, egyfajta belső kényszer volt számomra, hogy úgy közelítsem meg a stílus megismerését, hogy magam komponálok ilyen darabokat. Aztán amikor néhány évvel ezelőtt újból felmerült, hogy – hasonlóan ahhoz, ahogy egy pop-együttes írja a saját számait –lehetne saját zenéje a Concerto Armonicónak, eszembe jutott, hogy én tudok ilyeneket írni. Borzasztó nagy élvezet komponálni ebben a késő barokk szvit stílusban, számomra ez nem okoz technikai nehézséget. Az az érzésem, hogy az a rengeteg zene, amit a barokk repertoárból eljátszottam, el van raktározva bennem, és ezeket a stiláris elemeket vagyok képes úgy összerakni, hogy az folyamatos és élő kompozícióvá áll össze.
BA: Legközelebbi koncertjükön fuvolára, hegedűre és zenekarra írt G-dúr szvitje szólal meg a Concerto Armonico előadásában. Akár szorosan ehhez a műhöz kapcsolódva, akár nagyobb általánosságban: van-e olyan a barokk szerzők közül, akinek különösen érezhető a hatása az Ön barokk stílusában?
SM: Vannak, akik Telemannt hallják benne, vannak, akik inkább Händelt. Biztos, hogy mindkettőjüktől rengeteget tanultam, hiszen pont a szvit műfajban Telemann hallatlan életművet hagyott maga után: több mint 800 szvitet komponált, amelyekből ha jól tudom, 250-300 maradt meg nekünk. Tőle az egyszerűség és a választékos harmónia használatával és ennek a két dolognak az egyesítésével kapcsolatban tanulhattam rengeteget. Aki pedig a gyönyörű basszusok szerkesztésében, és a föléjük helyezett elképesztő gazdaságú harmóniafüzérekben volt nagy mester, az Händel. Gyakran hallatlanul egyszerű zenei szituációkat teremt, de úgy harmonizál, ahogyan sosem tudta más megcsinálni.
BA: Évtizedek óta izgalmas viták vannak a régizene előadásával kapcsolatban, számos meredeken eltérő álláspont él arról, ki mit ért historikus előadási elvek alatt. Mit jelent az Ön számára a historikus előadói gyakorlat, és melyek azok a legfontosabb elvek, amelyekkel Ön közelít a művekhez és az előadási kérdésekhez?
SM: Én mára bizonyos mennyiségű szégyenérzettel közelítem meg ezt az egész problémakört. Ami az úgynevezett historikus előadói gyakorlatot illeti, nagyon sok témával kapcsolatban eléggé dogmatikus voltam, az utóbbi időben azonban már kritikusabban és igencsak szkeptikusan viszonyulok ezekhez a kérdésekhez. Van egy kialakult gyakorlat, amit historikus előadói gyakorlatnak neveznek, de ennek borzasztóan sok olyan eleme honosodott meg az elmúlt évtizedekben, amelyeket szigorú tudományos szemszögből nehéz megmagyarázni. A historizmus, a régi hangzás megközelítésére való törekvés számos olyan megoldást termelt ki, amit készpénznek vettek a zenészek, és a régi forrásokból nem feltétlenül mentek utána. Egyfajta naiv pozitivizmus uralkodott évtizedekig a régizene-játékban: voltak ilyen-olyan konvenciók, és ennek megfelelően, ha valaki talált egy mondatot egy régi forrásban, akkor nagyon boldog volt, és ezt általánosította sok más kérdésre. De azt hiszem, hogy ma már sokan gondolkozunk úgy, hogy ez korántsem ilyen egyszerű. Valójában nem tudjuk, hogyan szólhatott régen egy zenei előadás, legfeljebb csak bizonyos elemeit rekonstruálhatjuk. Attól, hogy egy általános képet alkothassunk, nagyon távol vagyunk, és valószínűleg nagyon távol is maradunk. A szöveges források semmiképp sem objektívek ilyen szempontból, és a rekonstruált hangszerek sem.
BA: Mi az, amire mégis támaszkodni lehet? Lehet bízni a kottában, vagy az is csak félrevezet?
SM: Azt gondolom, hogy a kottára sokkal jobban lehet támaszkodni, mint azt sokszor gondolják. Semmiképp sem igaz az az általános régi elképzelés, hogy borzasztó primitív lett volna a notáció a 18. században. Szerzőről szerzőre változott, hogy mennyire volt precíz a kottázás, egy jó zeneszerző azonban mindig elég logikusan írta a kottát. Ma már mindenki számára evidens, hogy egy Beethoven-notációt másképp kell megközelíteni, mint egy Haydnt, pedig majdhogynem azonos stíluskörről van szó. Ez a 18. század első felére éppúgy érvényes, mint a korábbi, vagy akár a 19-20. századi zenékre. Sokszor talán a szemüveg rossz, amit felteszünk: a lényeg, hogy meg kell találnunk a notáció belső logikáját, és annak alapján már rengeteg fontos kérdésben dönthetünk.
BA: A Concerto Armonico 18. századi udvari zenekarok mintájára, kis vonósegyüttesként működik. Milyen szempontok szerint alakult ki ez az összeállítás, hogyan határozta meg, hány emberrel dolgozik?
SM: Az együttes jelenlegi összetételében sok praktikus szempont is közrejátszik. Az eredeti, Szűts Péterrel alapított Concerto Armonico még kicsit nagyobb volt, az utóbbi időkben honosítottunk meg egy minimális Besetzungot. Quantz írja egyébként, hogy a legkisebb még zenekarnak mondható együttes a négy hegedű, brácsa, cselló és bőgő összeállítás, amellyel mi is dolgozunk. Rendkívül érdekes, milyen sok zenét el lehet úgy játszani, hogy az együttesben összesen négy hegedű van; gyakorlatilag az egész concerto grosso repertoár megszólaltatható ebben a formában. (Vannak persze olyan concerto grossók, amelyekhez két brácsa kell, ez azonban egy külön téma.) Telemann még háromhegedűs versenyművet is komponált erre az összeállításra, egy további hegedűt alkalmazva a kísérő együttesben. Úgy tűnik, nemcsak a könyvek írnak róla, hanem valóban tipikus lehetett ez a felállás a kisebb udvarokban.
BA: 2015 elején megszületett a Concerto Armonico negyedik generációja: a zenekar egészen friss koncertmesterrel lép a Zeneakadémia színpadára. Homoki Gábort a legtöbben a Kelemen Kvartett játékosaként ismertük meg. Hogyan esett a választásuk az ő személyére?
SM: Gábor hihetetlen muzikalitással és kivételes képességekkel megáldott muzsikus. 2014-ben már játszott az együttesben tuttistaként, majd amikor különböző okokból személycserék történtek a zenekarban, mindannyian egyetértettünk abban, hogy ő a legalkalmasabb jelölt a koncertmesteri posztra.
Mikes Éva interjúja Spányi Miklóssal, a Concerto Armonico vezetőjével
- Az utolsó interjú 15 éve jelent meg Veled a Muzsikában Malina János
tollából. Azóta sok minden történt, például 22 év után Finnországból,
Ouluból Németországba költöztél. Régebb óta érlelődött ez az
elhatározás, vagy hirtelen adódott a lehetőség?
- Már régóta
terveztem, de nem volt korábban elég munka Németországban. Óraadó voltam
Mannheimban, és akkor költözünk át, amikor véglegesítettek.
- Milyen érzésekkel zártad a több mint két oului évizedet? Kissé elszigetelt voltál ott.
-
Igen. Jó volt ott, de zárt volt, messze volt, drága volt onnan repülni,
és sajnos az eltelt húsz évben Finnországban is nagyon megváltozott
a zenei élet, és nem feltétlenül előnyére. A legkellemetlenebb, hogy
radikálisan felforgattak egy tökéletesen működő intézményrendszert:
milliárdokat invesztáltak egy új főiskolai, egyetemi szisztémába, ami
a korábbit felváltotta volna. Ezt nem tette meg, de szétdúlta. Egy
ötmilliós országban nem lehet szinte minden városban nyitni egy
főiskolát, és elvárni, hogy tele legyen növendékkel. Most sorra
csukogatják be őket. Így az én állásom profilja is jelentősen
megváltozott, egy magasabb szintű besorolásból
a konzervatórium átkerült egy alacsonyabba.
- Mannheimban a Zeneművészeti Főiskolán tanítasz. Ugyanazt, amit Ouluban, orgonát, csembalót és klavikordot?
-
Nem. Ez egy érdekes beosztás. Tulajdonképpen csembalókorrepetícióval
foglalkozom, de ez nem azt jelenti, hogy mechanikusan kell kísérnem
a hallgatókat, inkább kamarazene-oktatásról van szó. Oboások,
fagottosok, fuvolások, néha vonósok, énekesek jönnek, akiknek el kell
magyaráznom az előadás egy részét, azaz „Aufführungspraxist" oktatok.
Lekísérem a darabokat, és minden lehető dolgot elmagyarázok róluk,
a növendékvizsgán pedig együtt játsszuk el őket. A kollégák szabad kezet
adnak mindenben.
- Régizene tanszéken?
- Itt nincs régizenei képzés. Regionálisan igyekeztek profilokat kialakítani, és Mannheimnak az opera meg a tánc jutott.
- Praktikusan hogyan éled az életedet - hiszen tanítasz Amszterdamban is és a Zenekadémián. Milyen rendszerben ingázol?
-
Kéthetes ritmusban vagyok itthon és ott, néhány napot tanítok ezen
a két helyen „tömbben", a többi Mannheim és környéke. Szerencsére
a szemeszterek nagyjából egyhónapos csúszásban vannak egymáshoz képest.
- Arról vagy híres, hogy mindenféle nyelven képes vagy oktatni, nemhogy magyarul, finnül, angolul és németül, de hollandul is.
-
Igen, bár ez utóbbira alig van szükségem. Holland hallgató csak kevés
akad, teljesen nemzetközi a diákság összetétele, mint magáé a városé is.
- Érdekes, pedig híresen jók a holland régizenészek.
- Akik részben külföldön, részben Hágában vagy Utrechtben tanulnak.
-
Köztudott, hogy Carl Philipp Emanuel Bach kutatója, előadója vagy,
és ennek keretében hatalmas projekten dolgozol: összes billentyűs
művének lemezfelvételén. A zenekariak már 15 éve is folytak, azóta
tavaly megjelent a sorozat utolsó, 20. CD-je, zenekaroddal, a Concerto
Armonicóval, de régóta készíted a szólóhangszeres lemezeket is.
-
2014 volt a jubileumi C. P. E. Bach-év, születésének 300. évfordulója,
erre jelent meg a concertókat lezáró CD. A sorozatból négy lemezt
Finnországban vettem föl egy ottani zenekarral, amikor a Concerto
Armonico a megszűnés közelében járt, aztán ez a finn zenekar szűnt meg,
a Concertót meg sikerült újraéleszteni, így az utolsó három CD újra
itthon készült. Közben ١٩٩٧ óta zajlik a szólódarabok felvétele, ami egy
több mint 30 CD-s projekt, és ebből még 12-13 van hátra.
Évente átlagosan kettő jön ki.
- Hol készülnek?
- Amíg ott éltem, Finnországban, aztán egy remek belga termet találtam, azóta ott.
-
Hatalmas a Bach-kultusz. Mennyire érzed, hogy munkásságod nyomán
megnőtt az érdeklődés a fiú, Carl Philipp Emanuel iránt? Kérik
koncerten?
- Gyakran. Egyszer történt egy vicces eset: valaki
felkért egy koncertre, és megüzente, hogy egy bizonyos szonátát
feltétlenül játsszak el. Végül nem jött el, sose tudtam meg, miért e
szonátát kérte... Általában nem konkrét művet mondanak, de a szerzőt
igen, annyira kapcsolódik a nevemhez.
- Mekkora a CD-sorozat sikere?
- A magyar sajtó kevésbé, a nemzetközi nagyon figyeli. Amint kijön egy új CD, azonnal megjelennek kritikák róla.
- Azért kaptál itthon is elismerést rá a Concero Armonicóval, Gramofon-díjat.
- Igen, örültünk is neki.
-
A tanítványokat befolyásolja a munkásságod? Jobban érdeklődnek C. P. E.
vagy általában a Bach fiúk, netán más, kevésbé játszott szerzők iránt?
Hatalmas a zeneművek szunnyadó, alig előadott hányada. Nyilván
a tanításodban is használod, amit kikutattál, feldolgoztál.
- Nemcsak ők kérdeznek, sok kollégám is érdeklődik, honnan lehet egyes kottákat beszerezni.
- Továbbra is foglalkozol kottakiadással?
-
Csinálgatom. A korábbi Könemann-kezdeményezés C. P. E. Bach műveiből
sajnos az első egyharmad kiadása után abbamaradt, mert a németországi
anyavállalat tönkrement. Közben Amerikában indult egy összkiadás, ami
a lipcsei Bach Archivval közösen folyik, sorra jönnek ki a kötetek,
kettőt közülük én jegyzek közreadóként (az egyik még nem jelent meg).
Szóval lassan hozzá lehet férni a darabokhoz. Viszont a kiadványokban
sajnos rengeteg a hiba. Erre már a szaksajtó is felfigyelt. Lassan
a Collected Misprints nevet viselhetné.
- Ha már a kottánál
tartunk, a korábbi interjúkban szó esett róla, mennyire kottahűen
játszottál valaha, de ebből kicsit feladtál. Gondolom, azóta még inkább.
Korábban ugyanis sok, akkoriban evidens dolgot fel sem tüntettek, tehát
kell némi kritikai hozzáállás az interpretációhoz. Aki görcsösen
ragaszkodik a leírtakhoz, az a fent említett hibákat is szolgaian
átveszi. Mai rutinoddal mennyire bírálod felül a leírtakat?
-
Az ilyen kevésbé ismert szerzőknél más a helyzet, mint mondjuk
Mozartnál, akinek minden hangját ismeri az előadó. Itt észre sem veszik
a hibákat. Emanuel Bachnál meg különösen, mert vannak nála szokatlan,
nem várt fordulatok, így ha mondjuk bekerül egy helytelen feloldójel,
nem venni észre - velem is megtörtént már. Az azonban már durva hiba,
ha egy enharmonikus modulációban a kotta nem jelöli a dupla b-t, csak
szimplát. Ezt észre kell venni. Azzal kapcsolatban viszont már nem
vagyok annyira naiv, mint régen, hogy mi volt benne a kor előadói
gyakorlatában, és mi nem. Sajnos a régizenei mozgalom korai szakaszában
elterjedt, hogy akkoriban jól ismerték a tradíciókat. Milyeneket? Minden
városban más volt a gyakorlat. Nem ilyen egyszerű ez. Nem ismertek
mást, mint ami tíz kilométeres körzeten belül volt, ennyi.
- Aki
ennyi hangszeren játszik, mindennap másikon gyakorol? Hogyan tartod
karban mindet? Az orgonát kivéve mindened van otthon, több is, még
tangenszongorád is.
- ...és egy 20. szd. eleji pianínó is.
Igyekszem karban tartani mindegyiken a technikámat, de mindig
a következő projektre fókuszálok. Egyébként meg rokon
hangszerek. A billentésben van sok közös, de ezekre mindig nagyon rá
kell állni fejben, fülben, persze az is igaz, hogy a nagy hangzás után
igényel az ember valami egészen mást, finomat. Bach kedvenc hangszere
a klavikord volt, otthoni muzsikáláshoz legszívesebben azt használta,
esti nyugalmában talán azon improvizált pár órát.
- Olvastam, hogy mostanában modern zongorán is játszol, sőt vezényelsz is modern zenekarokat.
- Igen, ez előfordul, de ritkábban.
- Csak rövid epizód volt?
-
Főképp Mozart vagy Emanuel Bach darabokat hívnak néha játszani modern
zongorán. Ez nem baj, mert a stílus adja magát. Mindig mondom
is a zongoristáknak, hogy ha Mozartot meg Haydnt játszanak modern
hangszeren, Emanuel Bachot miért nem?
- Vezényelsz még?
-
Egy időben aktívabban csináltam, de aztán rájöttem, erre vannak nálam
lényegesen képzettebb emberek. Csembaló mellől „dirigálok" olykor.
- Zeneszerzés?
-
Igen, mind gyakrabban. Zeneszerzést végeztem is a konziban, és érdekel
is. Ma újra egyre többet komponálok. A Concerto Armonicónak írtam barokk
stílusú darabokat is, modernet is. Csembalóra is komponáltam új stílusú
műveket. Tavaly mutattuk be egyik darabomat csembalóra és vonósokra. Nem
csembalóverseny, inkább a két hangzás kombinációja. Több, abszolút
eredetinek hangzó barokk szvitet is gyártottam. Ezeket is játsszuk.
- Stílusgyakorlatok?
-
Ez a szó gyakorlássá degradálja ezt a komponálásmódot. Én igyekszem
szuverén és teremtő módon használni a régi stílust. Elég rég játszom
ilyesmit ahhoz, hogy teljesen bele tudjak helyezkedni. Emellett
„modern", meglehetősen meditatív zenéket is szerzek, orgonaműveket,
kamaradarabokat. Sokat köszönhetek annak is, hogy Amszterdamban
improvizációt tanítok. Zenészeket szembesítek azzal, hogy a leírt zenék
eljátszása nem elegendő, hogy tessék valamit produkálni. Ez lelki
és mentális szinten nálam is beindít egy termelést, zene produkálását.
-
Idézek a 15 éve Malina Jánosnak adott interjúdból: „Számítasz később új
szerelemre? - Bizonyára lesznek, sőt tudom is, hogy lesznek ilyenek,
és nagyjából azt is tudom, mik lesznek. Erről azonban még nem szeretnék
konkrétumokat mondani. Néha az ember verbalizál valamit, ami azután nem
biztos, hogy pontosan úgy teljesül, ahogy elképzelte..." . Ma már
beszámolhatsz ezekről az álmokról?
- Akkor voltak 18. századi
szerzők a fejemben, akikkel szívesen foglalkoznék. Lehet, hogy ma már
más gondolatokat forgatok. Először le kell zárni az Emanuel
Bach-sorozatot.
- Említetted, hogy a Concerto Armonico egy időben
kis híján megszűnt, aztán újra élesztetted. Az első itthoni régizenei
együttesek között van, és az alakuláskor, 1983-ban úgy látszott, óriási
karriert fog befutni. Aztán éppen a két alappillér, Szűts Péter és Te
elmentetek külföldre, majd sokan mások is. Azóta is sokfelé éltek. Nehéz
lehet így egyben tartani a csapatot.
- Nem könnyű. Az első
szétesés után a lökést az adta, amikor a regensburgi Régi Zenei Napoktól
egyszer csak fölhívtak Ouluban, hogy kellene egy hangversenyt adni
a Concerto Armonicóval. Akkor egy-két régi taggal és néhány újjal
felállítottuk a Concerto Armonico 2-t. Voltak turnéink is és fölvettünk
a Naxosnak négy Quantz-fuvolaversenyt is Mary Oleskiewiczcsel. Ennek úgy
négy éve. Utána jött egy újabb váltás, akkor friss tagokkal folytattuk
és felvettük az utolsó 3 Emanuel Bach CD-t. Most megint kicsit váltunk,
némi tagcserével ismét megújulunk. Terveink szerint a jövőben olykor
Szüts Péter is újra játszik nálunk, koncertmesterként.
- Mint egy igazi főnixmadár, olyan az együttes. A Zeneakadémián mit tanítasz?
-
Csembalót, continuót, kamarazenét, előadói gyakorlatot,
hangolástörténetet. Nagyon érdeklődők a hallgatók. Kár, hogy sokan
inkább külföldre mennek tanulni, mert olcsóbb. Bécs, Lipcse tele van
magyar régizene-növendékkel. Pedig nálunk is nagy múltra tekint vissza
a régizenei gyakorlat, és nem ártana új impulzusokkal megújulnia. A régi
zene világában sokan még mindig azt csinálják, amit a kezdetekkor, vagy
a '80-as években. Szerintem azonban az akkori „tantételek" zöme
megkérdőjelezhető. Sok mindenben meg kellene újulni, én is ezen
dolgozom. A fiatalok gyakran arra várnak választ, hogyan kell a korábbi
régi zenei produkciókból ismert hangzást megvalósítani. Nem kell. Nem
kell dogmákba kapaszkodni. Újat lehet és kell is csinálni!
http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=4036&hl=SP%C3%A1nyi
Mary Oleskiewicz has it all: she’s a skilled writer in the booklet, she’s an avid scholar who besides digging up some of this music has published critical editions of Quantz’s chamber music, and her playing on the transverse flute is pretty fantastic, too. —Music Web International
Johann Joachim Quantz Flute Concertos, performed by Mary Oleskiewicz, traverso; Concerto Armonico, Miklos Spanyi, director,
Naxos 8.573120.
“Johann Joachim Quantz was the classical era’s leading flute composer and teacher, and he certainly had the era’s most famous student. Frederick the Great, King of Prussia, studied flute and composition with Quantz for three decades, employing the not-much-older man as his court composer. Quantz produced dozens of concertos for Frederick – apparently there are 300, counting other instruments – and the king himself played them with an ensemble.
The scholarship and artistry on display here are first-rate. Everyone plays on period instruments; the continuo switches from harpsichord to fortepiano for the later works. Flute soloist Mary Oleskiewicz personally rediscovered one of these concertos (in A minor) after scholars had presumed it lost in World War II. She very modestly describes the finding in her own booklet note. She also stumbled upon written cadenzas to the concerto in G, possibly copied directly from Quantz’s original score. The booklet does not mention the possibility that it was copied down from an actual improvisation by the king.
Make no mistake: the disc makes fascinating, stimulating listening. Quantz was influenced in his youth by Handel and Vivaldi, and in some ways he stayed in Vivaldi’s compositional school; the works here are scored for small ensembles, sometimes one instrument per part, and often use the ritornello structure. He’s his own man: you can hear this especially in the C minor concerto, the last piece Quantz ever wrote, which is haunted by a dark eight-minute slow movement in F minor. Quantz died before composing the finale, which was written by – who else – Frederick the Great. It is thus the final work of two different composers.
Mary Oleskiewicz has it all: she’s a skilled writer in the booklet, she’s an avid scholar who besides digging up some of this music has published critical editions of Quantz’s chamber music, and her playing on the transverse flute is pretty fantastic, too. Miklós Spányi and his Concerto Armonico will be a familiar sign of high quality to lovers of the CPE Bach series on BIS. Actually, if you like CPE Bach, you’re sure to enjoy this; the two composers share a niche as eccentric, colorful bridges between the baroque and classical eras.
We can only hope that this is the beginning of a series, or that some of the other musicological work Oleskiewicz is up to will be committed to disc similarly. She’s already recorded some Quantz and Frederick sonatas for Naxos and Hungaroton, but given that the C minor concerto is notated as “No. 300”, there’s got to be more stuff of this quality. My ears would be happy to hear it. To think: these world premieres may not have been played by any other flautist since Frederick himself.
Mikes Éva írása, Fidelio
A Müpa első Régizene Fesztiválja fontos újdonság: a historikus előadások
itt a szokásosnál nagyobb közönséghez jutnak el, néhány nap leforgása
alatt fontos magyar és külföldi muzsikusok váltják egymást, az ismertek
mellett ismeretlen műveket is bemutatva.
A fesztivál tematikája Bach és Mendelssohn köré szerveződik. Nem
véletlenül: egyrészt Mendelssohn életművének csak töredékét ismerjük,
másrészt a zeneszerző forradalmi szerepet vállalt a mai Bach-kultusz
kezdeteinek kialakításában, a zenei historizmus megteremtésében.
...
Január 23-án két hangverseny is várja az érdeklődőket. Délután 5-kor az
Üvegteremben Maude Gratton csembalóművész kamarakoncertje teremt meghitt
hangulatot, míg este a Fesztivál Színházban a Concerto Armonico válogat
két nagy alkotó, Johann Sebastian és Carl Philipp Emanuel oeuvrejéből,
Apa és fia zenéje a Bach-dinasztiából
címmel. Spányi Miklós, az együttes művészeti vezetője a Bach fiú régi
rajongója és kutatója, előszeretettel játssza műveit, ezúttal egyik
csembalóversenyét adja elő. Spányi valódi missziót teljesítve 40 (!)
lemezre rögzítette Carl Philipp Emanuel valamennyi billentyűs
szerzeményét. C. P. E. Bach más barokk szerzőkhöz hasonlóan kevesebb
figyelmet kap a pódiumokon, mint megérdemelné. Mendelssohn
Bachfelfedezése annyira jól sikerült, hogy kultusza fényében sok más
ragyogó csillag alig tud betörni a repertoárba.
Egy ilyen fesztivál jó alkalom az egyeduralom megtörésére is, miközben
J. S. Bach múlhatatlan fényéről sem feledkezünk meg. Az apa híres
E-dúr hegedűversenyét Ábrahám Márta játssza, Megyesi Schwartz Lúcia négy kantáta- áriáját adja elő, és felcsendül a zenekar tolmácsolásában a fiú
E-dúr szimfóniája.
http://fidelio.hu/klasszikus/2015/01/21/a_kozeppontban_bach_es_mendelssohn/
