Concerto Armonico Budapest - Billentyűs párbaj
A globalizált gyorséttermek és az uniformizált Steinway-zongorák
világuralmának korában hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy
voltak olyan korszakok, ilyen volt például a 18. század, amikor a
hangszerek sokkal gazdagabb tárházából, többféle típusú, konstrukciójú,
hangzású és stílusú instrumentum közül válogathattak a billentyűs
játékosok - ráadásul, mint a 18. század utolsó harmadában - egyidőben. A
Zeneakadémia Koncertközpont által szervezett C. P. E. Bach-hétvége,
amely a 300 éve született, legtehetségesebb Bach-fiú előtt tiszteleg,
valódi különlegességeket felkínáló hangversennyel zárul. A legendás
billentyűs játékos, C. P. E. Bach egy monumentális, és koncerten ritkán
játszott csembalóversenye mellett a Concerto Armonico Budapest művészeti
vezetője, Spányi Miklós egy új – de 18. századi stílusú – műve hangzik
el, amely a csembaló és vonószenekar együtt-játékának új, 21. századi
megközelítését kínálja mind stílusban, mind formavilágában. A koncert
zárásaként C. P. E. Bach fortepianóra (vagyis kalapácszongorára) és
csembalóra komponált kettősversenye szólal meg. E különleges billentyűs
párbajban a Zeneakadémia tanára, Kemenes András lesz Spányi Miklós
ellenfele, vagy ha úgy tetszik: muzsikus partnere.
http://lfze.hu/hu/minden-program/-/program/concerto-armonico-budapest--billentyus-parbaj-20141012-1600
2014. október 13., hétfő
2014. szeptember 26., péntek
Concerto Armonico Fesztivál
(UM) - Fidelio
Október 10-12 között háromnapos fesztivállal emlékezik a háromszáz éve született C.Ph. E. Bachra a Spányi Miklós és Ábrahám Márta nevével fémjelzett Concerto Armonico a Zeneakadémián.
A Zeneakadémia Koncertközpont által szervezett C. Ph. E. Bach-hétvége nyitó hangversenyén keresztmetszetet kapunk a Bach-fiú szonátaterméséből: azokból a művekből, amelyeket a zeneszerző munkaadója, Nagy Frigyes porosz király is szívesen játszott. A mannheimi Zeneművészeti Főiskolán, az amszterdami Konzervatóriumban és a budapesti Zeneakadémián tanító Spányi Miklós 2011-ben alapította az Ensemble MiMaGe kamaraformációt Ábrahám Mártával és Schweigert Györggyel, amelyhez plusz tagként Bálint János Liszt-díjas fuvolaművész csatlakozik.
A második nap programja az "Ünnepi hangverseny Nagy Frigyes udvarában" - címet viseli. A műsoron a 18. századi úgynevezett "berlini iskola" három meghatározó zeneszerzőjének egy-egy concertója, egy hegedű-, egy csembaló-, és egy fuvolaverseny szerepel. A korszak egyik legjelentősebb hegedűművésze, a cseh Franz Benda huszonnégy évesen került a porosz király udvarába, s ott működött haláláig. Christian Friedrich Schale két évvel Benda után, 1735-ben lett a berlini udvar muzsikusa csellistaként és kamarazenészként. C. Ph. E. Bach pedig messze kitűnt Nagy Frigyes udvarának káprázatosan gazdag zenei életéből, s bár elsősorban billentyűs szerzőként tartjuk számon, nem kerülhette el, hogy ne írjon az igencsak fuvola-centrikus berlini udvarban néhány fuvolaversenyt is - talán a kor legnagyobb fuvolása, a porosz udvar legbefolyásosabb zenésze, Johann Joachim Quantz, esetleg a kitűnő (bár repertoárban oly kritikus) fuvolajátékos, Nagy Frigyes számára. A zenetörténeti kuriózumokat felvonultató hangversenyen a Concerto Armonico koncertmesterén és művészeti vezetőjén, Ábrahám Mártán és Spányi Miklóson kívül az együttes rendszeres szólistája, Bálint János kap majd szólószerepet.
A hétvége valódi különlegességeket felkínáló hangversennyel zárul. A legendás billentyűs játékos, C. Ph. E. Bach egy monumentális és koncerten ritkán játszott csembalóversenye mellett a Concerto Armonico Budapest művészeti vezetője, Spányi Miklós egyik új műve hangzik el, amely a csembaló és a vonószenekar együtt-játékának új, 21. századi megközelítését kínálja mind stílusban, mind formavilágában.
http://fidelio.hu/klasszikus/2014/09/26/concerto_armonico_fesztival/
2014. szeptember 2., kedd
Concerto Armonico évadnyitó
A szezonnyitó koncerten, szeptember 14-én három versenyművet és egy zenekari művet szólaltat meg az együttes a Budahegyvidéki evangélikus templomban.
Az 1983-ban alakult Concerto Armonico kamarazenekar a legizgalmasabb hazai régi zenei együttesek egyike. A Spányi Miklós művészeti vezetésével működő zenekar komoly feltűnést keltő hazai bemutatkozását követően külföldi koncertfellépések és fesztiválok során tette nemzetközileg is ismertté és elismertté a nevét. A Concerto Armonico lemezfelvételei közül kiemelkedő jelentőségű a C. Ph. E. Bach összes billentyűs versenyművét közreadó 20 CD-ből álló sorozat a BIS gondozásában, amelyet világszerte valóságos szenzációként ünnepeltek a lemezkritikusok.
Műsorukon ekként kötelező elem az idén 300 éves Bach-fiútól és kortársaitól is egy-egy művet választani. C. Ph. E. Bach d-moll fuvolaversenyét a Liszt-díjas Bálint János, F. Schale csembalóversenyét Spányi Miklós, Vivaldi szinte sosem játszott remek h-moll hegedűversenyét pedig az együttes koncertmestere és kiváló szólistája, Ábrahám Márta szólaltatja meg. Az őszi szezon nagyszabású rendezvénye lesz még a Zeneakadémiával közösen szervezett több napos, Carl Philipp Emmanuel Bach munkássága előtt tisztelgő esemény, ahol a Bach szakértő Spányi Miklós művét is bemutatja az együttes.
http://fidelio.hu/klasszikus/2014/09/02/concerto_armonico_evadnyito/
2014. június 12., csütörtök
Harminc éves a Régi Zenei Napok
Június 21-28. között Fertődön rendezi meg a Filharmónia Magyarország
hazánk első, máig legrangosabb historikus zenei fesztiválját abban az
Esterházy-kastélyban, ahol Joseph Haydn is húsz évig élt és alkotott.
Neves, szakmailag elismert külföldi előadóművész-professzorok várják
mesterkurzusaikkal a világ minden tájáról érkező zenészeket, a régi zene
megszállottjait. Emellett rangos koncertek, programok tarkítják a
fesztivált.
A fesztivál nyitánya a Múzeumok Éjszakájának napjára esik; ezen a napon a Sonatores Pannoniae Együttes reneszánsz kori toronyzenékkel csalogatja a közönséget, este pedig különleges program várja azokat, akik a múzeumok éjszakáját Fertődön, a kastélyban töltik: a Capella Savaria koncertjén a Marionettszínházban elhangzik Bach Vivaldi-átirata, az a-moll versenymű ritkán hallható, eredeti négy csembalóra írott változatban. Két kiváló fiatal énekes, Baráth Emőke és Szigetvári Dávid kelti életre Händel opera- és oratórium-hőseit.
A fesztivál következő napján Nancy Argenta és Ingrid Attrot kanadai sztárénekesek Joseph Haydn és kortársai dalaiból állították össze programjukat, amelyet kizárólag itt és ezen a koncerten adnak elő. Haydn, Beethoven, Schubert és Mendelssohn mellett a korszak jó néhány elfeledett komponistájának műveit is megidézik a Rédai Csinszka által kísért műsorban a kastély csodálatos Sala Terrenájában.
A fesztivál egy koncert erejéig a soproni Szent György templomba látogat, ahol Magyarország legrégebbi, eredeti állapotában helyreállított historikus orgonáján szólalnak meg a reneszánsz kor 14-15. századi kódexekben fennmaradt orgonaművei, németalföldi, itáliai, angol és francia különlegességek Soós Gábor előadásában.
Július 24-én Széll Rita tánctörténész délutáni előadását követően az év legrövidebb éjszakáján meghitt hangulatú, családias Notturno-muzsikálást szerveznek a vendégprofesszorok spontán közös közreműködésével a kastély sejtelmes sötétségbe burkolózó Pálmaházában. Másnap a kiváló fiatal orosz hegedűművész, Dmitrij Szinkovszkij, Alexandra Koreneva csembalóművész és Szászvárosi Sándor gordonkaművész „Itáliai utazások" című műsorát hallhatja a közönség.
Erik Bosgraaf, a virtuozitásáról híres fiatal holland furulyaművész és Nicholas Parle ausztrál csembalóművész Fertődön fognak először találkozni életükben, és közös koncertjükön zenéjükkel körbejárják a barokk Európát a Németalföldtől Spanyolországig, Itáliától Angliáig az Eszterházy kastély dísztermében. A Spányi Miklós csembaló- és orgonaművész által vezetett Concerto Armonico a háromszáz évvel ezelőtt született C.Ph.E. Bach emléke előtt tiszteleg.
A fesztivál utolsó napjának délutánján a mesterkurzusok résztvevőinek zárókoncertjét hallhatjuk a kastélyban, majd ezt követően a fertőszentmiklósi katolikus templomban Bach h-moll miséje hangzik el az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus előadásában, Vashegyi György vezényletével. A régizenei fesztivál barokk táncházzal és korhű ruhákban táncolt historikus táncokkal záró bállal tesz pontot a jubileumi eseményre.
http://fidelio.hu/klasszikus/2014/06/12/30_eves_a_regi_zenei_napok/
A fesztivál nyitánya a Múzeumok Éjszakájának napjára esik; ezen a napon a Sonatores Pannoniae Együttes reneszánsz kori toronyzenékkel csalogatja a közönséget, este pedig különleges program várja azokat, akik a múzeumok éjszakáját Fertődön, a kastélyban töltik: a Capella Savaria koncertjén a Marionettszínházban elhangzik Bach Vivaldi-átirata, az a-moll versenymű ritkán hallható, eredeti négy csembalóra írott változatban. Két kiváló fiatal énekes, Baráth Emőke és Szigetvári Dávid kelti életre Händel opera- és oratórium-hőseit.
A fesztivál következő napján Nancy Argenta és Ingrid Attrot kanadai sztárénekesek Joseph Haydn és kortársai dalaiból állították össze programjukat, amelyet kizárólag itt és ezen a koncerten adnak elő. Haydn, Beethoven, Schubert és Mendelssohn mellett a korszak jó néhány elfeledett komponistájának műveit is megidézik a Rédai Csinszka által kísért műsorban a kastély csodálatos Sala Terrenájában.
A fesztivál egy koncert erejéig a soproni Szent György templomba látogat, ahol Magyarország legrégebbi, eredeti állapotában helyreállított historikus orgonáján szólalnak meg a reneszánsz kor 14-15. századi kódexekben fennmaradt orgonaművei, németalföldi, itáliai, angol és francia különlegességek Soós Gábor előadásában.
Július 24-én Széll Rita tánctörténész délutáni előadását követően az év legrövidebb éjszakáján meghitt hangulatú, családias Notturno-muzsikálást szerveznek a vendégprofesszorok spontán közös közreműködésével a kastély sejtelmes sötétségbe burkolózó Pálmaházában. Másnap a kiváló fiatal orosz hegedűművész, Dmitrij Szinkovszkij, Alexandra Koreneva csembalóművész és Szászvárosi Sándor gordonkaművész „Itáliai utazások" című műsorát hallhatja a közönség.
Erik Bosgraaf, a virtuozitásáról híres fiatal holland furulyaművész és Nicholas Parle ausztrál csembalóművész Fertődön fognak először találkozni életükben, és közös koncertjükön zenéjükkel körbejárják a barokk Európát a Németalföldtől Spanyolországig, Itáliától Angliáig az Eszterházy kastély dísztermében. A Spányi Miklós csembaló- és orgonaművész által vezetett Concerto Armonico a háromszáz évvel ezelőtt született C.Ph.E. Bach emléke előtt tiszteleg.
A fesztivál utolsó napjának délutánján a mesterkurzusok résztvevőinek zárókoncertjét hallhatjuk a kastélyban, majd ezt követően a fertőszentmiklósi katolikus templomban Bach h-moll miséje hangzik el az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus előadásában, Vashegyi György vezényletével. A régizenei fesztivál barokk táncházzal és korhű ruhákban táncolt historikus táncokkal záró bállal tesz pontot a jubileumi eseményre.
http://fidelio.hu/klasszikus/2014/06/12/30_eves_a_regi_zenei_napok/
2014. április 13., vasárnap
Zene és sport - Liszt-kukacok Akadémiája
Műsor:
http://lfze.hu/hu/minden-program/-/program/zene-es-sport-20140413-1100
- G. F. Handel: G-dúr concerto grosso Op.6/1
- J. S. Bach: V. Brandenburgi verseny
Ábrahám Márta (hegedű); Bálint János (fuvola); Spányi Mikós (csembaló)
Concerto Armonico Budapest (művészeti vezető: Spányi Miklós, koncertmester: Ábrahám Márta)
Műsorvezető: Fazekas Gergely
Az iskolások között vannak matekosok, vannak magyarosok,
vannak „föcisek” vagy éppen „törisek”. A különféle szubkultúrák persze
nincsenek zárva egymás előtt, s különösen szabad köztük az átjárás, ha a
zenéről van szó. Hiszen a zenének mindenhez van kapcsolódási pontja: a
matematikáról éppúgy sok mindent elárul, mint az irodalomról, a
földrajzról vagy akár a sportról. A Zeneakadémia ifjúsági
programsorozata, vagyis a Liszt-kukacok Akadémiája keretében megvalósuló
négy kistermi koncert az utóbbi négy területre merészkedik ki, harmadik
alkalommal zene és sport összefüggései után kutatva? Ki kit győz le a
hangversenyen? Kell-e edzenie egy billentyűs játékosnak az ujjait? Mit
jelent a csapatjáték a zenében? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi
a választ a felső tagozatos általános iskolásoknak meghirdetett
koncert, amelyen a Spányi Miklós és Ábrahám Márta vezette Concerto
Armonico játszik Bach és Händel-műveket – sportolókat megszégyenítő
intenzitással.Műsorvezető: Fazekas Gergely
http://lfze.hu/hu/minden-program/-/program/zene-es-sport-20140413-1100
2014. március 22., szombat
Bach in fashion - interview by Adrian Horsewood, (Early Music Today Magazine)
No, not that one – Adrian Horsewood talks to MIKLÓS SPÁNYI, on track to become the only person to have recorded every note of C. P. E. Bach’s keyboard music.
Mozart is said to have remarked to his patron Gottfried van Swieten that 'Bach is the father, we are the children' – yet the recipient of this compliment was not Johann Sebastian, but his son Carl Philipp Emanuel, the 300th anniversary of whose birth falls this year. C. P. E. Bach rose to greater heights of fame during his life than his father ever achieved during his, but was then almost totally forgotten within half a century of his death.
Hungarian keyboardist Miklós Spányi, who has just finished recording the complete keyboard concertos of C. P. E. Bach on the Swedish label BIS Records, points out that ‘during the 19th century the new, Romantic styles were simply considered “better”’. The younger Bach’s plunge into obscurity was little helped by the great renaissance of his father’s music from the time of Mendelssohn and Schumann onwards; as Spányi ruefully remarks, ‘How many books on music history or about J. S. Bach’s life have condemned the Bach sons to mere valueless shadows of their father?’
Spányi’s own interest in C. P. E. Bach began over 25 years ago, and he credits this long process of study and familiarisation as seminal to his development as a musician. ‘When I started to play his music – at least what I found in libraries at that time – I was not just enchanted, but realised that I had to become acquainted with his whole oeuvre. At that time this was not so easy due to the lack of editions; later on I began collecting the principal sources of his keyboard music and this way I soon got an overview of his output. The fascination did not cease, and via his music a whole new musical world opened to me; my basic ideas about music and performance changed.’
Spányi made his first recording of music by C. P. E. Bach in 1989, but it was not until 1995 that he managed to convince Robert von Bahr, the visionary founder and owner of BIS, of the merit of undertaking what was at that point an open-ended task. ‘In the 1990s the CD market was still very amenable towards huge complete recording projects, and BIS has always been a very innovative
company,’ says Spányi. (It no doubt helped his cause that another ‘complete’ Bach project on BIS, the cantatas of Johann Sebastian, started in the same year and also began to attract critical acclaim.)
As Spányi’s series of concerto recordings took off, with new discs appearing roughly every six months, he scored a further success when von Bahr agreed to launch a second, side-by-side series of the keyboard sonatas of C. P. E. Bach. This is now at volume 27, with a further dozen or so discs still to come. Yet his passion for the man and his music still remains: ‘Just as ever, I am still fascinated by his very personal style, already present in his earliest compositions. It was a long time until I understood how consequently C. P. E. Bach’s works are structured; building up organically from the smallest melodic structures to great forms (even in his most fantasia-like “free” compositions) is something he inherited from his father.’
Spányi is renowned for his proficiency on many historical keyboard instruments, and both of the aforementioned recording cycles are notable for the number used. ‘My aim in both series was to present the works on the types of instruments which C. P. E. Bach could possibly have played on, and ones representing a sound typical of the period. In fact we do not know exactly which instruments he had access to, and his lifespan covers the very period of instrument building when the greatest variety of instruments was invented and used at the same time.
‘In long series like ours one could and should use a huge range of instruments in order to demonstrate the situation in the 18th century, but this is impossible for practical reasons: many 18th-century
instrument types are not being built today, and recording on instruments in museums has its drawbacks. A final argument is limited budgets, too. Despite these problems, I introduced rather a lot of instruments in the series. In the concertos I have used three different types of harpsichord, two tangent pianos (Tangentenflügel) and two different fortepianos; in the solo series the clavichord, C. P. E. Bach’s favourite keyboard instrument, has a leading role – I have recorded on four different clavichords alone – besides all the fortepianos and tangent pianos. A few discs on harpsichord and some more on tangent piano are coming out soon.’
Despite the fanfare with which the 20th and final volume of concertos has appeared, Spányi is disappointed by the paucity of events this year that celebrate the composer; there are no festivals taking place centred on his music. ‘I have a few clavichord recitals this year, and a significant C. P. E. Bach weekend is being organised for Budapest in October, with concerts, lectures and workshops – and the recording of the solo works continues ... ’
Mozart is said to have remarked to his patron Gottfried van Swieten that 'Bach is the father, we are the children' – yet the recipient of this compliment was not Johann Sebastian, but his son Carl Philipp Emanuel, the 300th anniversary of whose birth falls this year. C. P. E. Bach rose to greater heights of fame during his life than his father ever achieved during his, but was then almost totally forgotten within half a century of his death.
Hungarian keyboardist Miklós Spányi, who has just finished recording the complete keyboard concertos of C. P. E. Bach on the Swedish label BIS Records, points out that ‘during the 19th century the new, Romantic styles were simply considered “better”’. The younger Bach’s plunge into obscurity was little helped by the great renaissance of his father’s music from the time of Mendelssohn and Schumann onwards; as Spányi ruefully remarks, ‘How many books on music history or about J. S. Bach’s life have condemned the Bach sons to mere valueless shadows of their father?’
Spányi’s own interest in C. P. E. Bach began over 25 years ago, and he credits this long process of study and familiarisation as seminal to his development as a musician. ‘When I started to play his music – at least what I found in libraries at that time – I was not just enchanted, but realised that I had to become acquainted with his whole oeuvre. At that time this was not so easy due to the lack of editions; later on I began collecting the principal sources of his keyboard music and this way I soon got an overview of his output. The fascination did not cease, and via his music a whole new musical world opened to me; my basic ideas about music and performance changed.’
Spányi made his first recording of music by C. P. E. Bach in 1989, but it was not until 1995 that he managed to convince Robert von Bahr, the visionary founder and owner of BIS, of the merit of undertaking what was at that point an open-ended task. ‘In the 1990s the CD market was still very amenable towards huge complete recording projects, and BIS has always been a very innovative
company,’ says Spányi. (It no doubt helped his cause that another ‘complete’ Bach project on BIS, the cantatas of Johann Sebastian, started in the same year and also began to attract critical acclaim.)
As Spányi’s series of concerto recordings took off, with new discs appearing roughly every six months, he scored a further success when von Bahr agreed to launch a second, side-by-side series of the keyboard sonatas of C. P. E. Bach. This is now at volume 27, with a further dozen or so discs still to come. Yet his passion for the man and his music still remains: ‘Just as ever, I am still fascinated by his very personal style, already present in his earliest compositions. It was a long time until I understood how consequently C. P. E. Bach’s works are structured; building up organically from the smallest melodic structures to great forms (even in his most fantasia-like “free” compositions) is something he inherited from his father.’
Spányi is renowned for his proficiency on many historical keyboard instruments, and both of the aforementioned recording cycles are notable for the number used. ‘My aim in both series was to present the works on the types of instruments which C. P. E. Bach could possibly have played on, and ones representing a sound typical of the period. In fact we do not know exactly which instruments he had access to, and his lifespan covers the very period of instrument building when the greatest variety of instruments was invented and used at the same time.
‘In long series like ours one could and should use a huge range of instruments in order to demonstrate the situation in the 18th century, but this is impossible for practical reasons: many 18th-century
instrument types are not being built today, and recording on instruments in museums has its drawbacks. A final argument is limited budgets, too. Despite these problems, I introduced rather a lot of instruments in the series. In the concertos I have used three different types of harpsichord, two tangent pianos (Tangentenflügel) and two different fortepianos; in the solo series the clavichord, C. P. E. Bach’s favourite keyboard instrument, has a leading role – I have recorded on four different clavichords alone – besides all the fortepianos and tangent pianos. A few discs on harpsichord and some more on tangent piano are coming out soon.’
Despite the fanfare with which the 20th and final volume of concertos has appeared, Spányi is disappointed by the paucity of events this year that celebrate the composer; there are no festivals taking place centred on his music. ‘I have a few clavichord recitals this year, and a significant C. P. E. Bach weekend is being organised for Budapest in October, with concerts, lectures and workshops – and the recording of the solo works continues ... ’
2013. december 23., hétfő
Nagy Frigyes muzsikusa
Bokor Gabriella interjúja
C. Ph. E. Bach billentyűs hangszerre írott versenyműveinek felvételéért a Concerto Armonico együttese nyerte el a Gramofon magazin "Az év lemezsorozata"-díját. A zenekar alapítójával és művészeti vezetőjével, Spányi Miklóssal, valamint a koncertmesterrel, Ábrahám Mártával a háromszáz éve (1714-ben) született zeneszerzőről beszélgettünk.
Olyan régóta foglalkozik Carl Philipp Emmanuel műveivel, hogy talán már azt is érzi, milyen személyiség lehetett.
Spányi Miklós: Rendkívül precíz ember, aki olyan értelemben csatlakozik a bachi hagyományokhoz, hogy különösen fontos számára a struktúra. Az olykor extrém zenei nyelve miatt az a hamis kép alakult ki róla, hogy csapongó figura lehetett, jóllehet az életében ennek semmiféle nyoma nincs. Egy eléggé hétköznapi személyiséggel állunk szemben, akiről nehéz lenne regényt írni. Precízen végezte a napi munkáját, és igazi maximalista volt: sokszor átdolgozta a darabjait, mert gyakran nem volt megelégedve a végeredménnyel, az udvari feladatait pedig valószínűleg hol több, hol kevesebb kedvvel, de mindig lelkiismeretesen látta el. Tudni lehet róla, hogy apjához hasonlóan ő is nehezen tartotta kordában a kritikus megjegyzéseit, állítólag Nagy Frigyesről is többször morgott valamit muzsikálás közben, amikor saját királyát kísérte az udvarban.
Egy kreatív elmének bizonyára nem esik jól, ha korlátozzák az alkotásban, neki pedig komponálás közben a hierarchiában jóval felette álló uralkodó muzsikusi képességeihez is alkalmazkodnia kellett.
SM: Igen, ugyanakkor eleinte - az udvari szolgálat első tíz-tizenöt évében - ez inspiráló környezet is lehetett a számára, tekintettel arra, hogy Frigyes nem akármilyen zenész volt. Sokan amatőrnek gondolják, pedig kiemelkedő fuvolás volt, aki hihetetlen produkciókra volt képes. Később technikája kissé megkopott a köszvény és a fogproblémák miatt, de fiatalon a legprofibb fuvolaművészekkel is felvehette a versenyt. Tudjuk róla, hogy nem akart király lenni, legszívesebben csak művészetekkel foglalkozott volna. Nemcsak tehetséges muzsikus volt, de remekül is írt.
Philipp Emanuel művei a mai hallgató számára meglehetősen szokatlanok, számomra például kissé hűvösnek tűnnek.
SM: Pedig elvileg a jó zene - így természetesen ez is - mindig hat a szívre, a szívcsakrára. Mondom ezt annak ellenére, hogy én sem hangsúlyoznám túl ezeknek a kompozícióknak az érzelmességét. Van egy emocionális és egy strukturális oldaluk, és mint minden jó zenénél, a kettő fedi egymást.
Ábrahám Márta: Én nagyon izgalmasnak találom a zenéjét. Hegedűre sajnos nem sok darabja született, így inkább billentyűs versenyművek által ismerkedtem meg vele. Egészen különleges világ ez, a humortól kezdve a titokzatosságon keresztül sok kísérletező ötlet, formai újdonság van benne, és ezeket mindig érdekes felfedezni. Én az utolsó három lemez felvételében vettem részt, azóta csinálom a koncerteket is, és mindkettő óriási élmény. Legelőször, az első néhány órában - amíg a díszítéseket tisztáztuk - furcsa volt nekem a zene, mert hát ez egy külön világ, de aztán gyorsan ráállt a fülem és a kezem is. Azért érdekes számomra, mert billentyűs szerzőként feltűnően nem hegedűszerű Bach gondolkodásmódja, ugyanakkor abban az értelemben mégiscsak hegedűszerű, hogy zeneileg teljesen jól megoldható és izgalmas az összes kompozíció. Azért volt néhány eset, amikor a megoldásnál hegedűs szempontból el kellett térnünk a szokásostól.
Kik hallhatták ezeket a darabokat elsőként, vagyis milyen lehetett az első közönség?
SM: Két lehetőség volt: az első - és ez fordult elő ritkábban -, hogy a Philipp Emmanuel Bach-féle billentyűs versenyműveket a nagy, udvari hangversenyeken játszották. Lehet egyébként, hogy egy ilyen koncert számunkra kiábrándító lenne, mert ott muzsikálás közben élénk társadalmi élet folyt. A közönség beszélgetett, evett, sokan kártyáztak, Nagy Frigyes édesanyja például csak akkor tette le a kártyát, ha valaki nagyon jól játszott. A másik, ennél tipikusabb helyzet az volt, hogy valamelyik berlini arisztokrata palotájában rendezték a koncertet. Berlin nagyon modern hely volt, hetente többször szerveztek ilyesfajta házi hangversenyt, és ezeken a legelitebb közönség jelent meg. A vendégek többnyire zeneértők voltak, ha tehát egy ilyen alkalommal összejött harminc-negyven-ötven ember, annak a nagy része értette, mi történik a darabban. Vagyis nem a nagyközönség számára játszottak, hanem kimondottan értő füleknek.
Akkor itt a meghívottak nem társadalmi életet éltek, hanem hallgatták a muzsikusokat?
SM: Valószínűleg jobban odafigyeltek, mint egy nagy, nyilvános koncerten. Ezt nem tudhatjuk pontosan, azt viszont igen, hogy ezekre az alkalmakra olyan darabok születtek, amelyekből kiderül: a zeneszerző számított arra, hogy ha elrejt a műben valami kis finomságot, azt a közönség észlelni is fogja.
Mennyire lehet és kell egyáltalán visszaadni a korabeli hangzást? Szükség volt például ehhez a munkához egy új, másfajta hegedű beszerzésére?
ÁM: Nem kellett új, két hegedűm van - kétszáz évesnél is idősebb mindkettő -, és cserélgetem őket. Ezt a zenét az erősebb, szólisztikusabb hangú hegedűmön játszom. Törekszünk a hangolással is az autentikus hangzásra, ezért a lemezek 415-ös hangolással készültek, bélhúros hegedűkkel. Természetesen Miklós is a legautentikusabb hangszereket választotta ki.
SM: Mindig kell kompromisszumot kötni, mert egy ilyen húszlemezes sorozatnál, mint amiről szó van, fel lehetett volna sorakoztatni akár húsz különböző hangszert, dehát nincs az a lemezcég, amelyik ezt kifizetné. Másrészt azért hetven százalékban sötétben tapogatózunk, hiszen a darabokat mindig azon játszották, ami rendelkezésre állt, és nem tudhatjuk, hogy melyik berlini családnál épp milyen hangszer volt. Felmerült a hangolás kérdése is, erről sem tudunk sokat. A historikus felfogást képviselő, barokk együttesek nagyjából egy fél hanggal mélyebben szoktak játszani a mai hangolásnál, de lehet, hogy ez Berlinben egy egész hanggal mélyebben is szólhatott. Ugyanakkor - ha fogták a kottát, elutaztak, és a darabot egy másik városban is eljátszották, előfordulhat, hogy ott meg egy fél vagy egy egész hang különbség is volt a berlini előadáshoz képest. Tehát nincs ilyen, hogy „hogyan szólhatott", mert mindig alkalmazkodtak a helyi lehetőségekhez. Az is megtörténhetett, hogy egy darabot egyik nap egy nagyobb zenekar játszotta, másnap csak négy vonós, minden lehetséges volt.
A korabeli előadási szabályokhoz - például ahhoz, hogy ki, hol ült vagy állt a zenekarban - mennyire ragaszkodnak?
SM: Erről is keveset tudunk, gyanítani lehet, hogy akkoriban egy zenekar nagyon másképpen ült vagy állt, mint ahogy ez kialakult a 19-20. században.
ÁM: Valószínűleg kísérleteztek saját körükben is, meg nyilván a helyi adottságok is szerepet játszottak. Ahogy Miklós is mondta, 100 kilométerrel odébb, egy másik városban teljesen más szokások éltek. Ezt a kísérletező szellemet mi is képviseljük, például szólamokat cserélgetünk. A felállást is szabadon kezeljük, a próbateremben előfordult már, hogy épp egymásnak háttal álltunk. Próbálkozunk mindenféle megoldással, az adott pillanatban kialakul valami, amit akkor jónak érzünk, de ehhez egy hét múlva már nem feltétlenül ragaszkodunk.
Mi a fontosabb? Feléleszteni és követni a hagyományt, vagy a darabokat a mai korra adaptálni és mai nyelvezettel játszani?
SM: A kettő állandóan ötvözendő, és nem is nagyon tudunk mást csinálni. Ahhoz, hogy úgy gondolkozzunk és érezzünk, mint például 1760-ban, át kellene mosni a génjeinket. És hát valljuk be, hogy a zenetudomány nem egzakt tudomány, bizonyítani sokszor nem is lehet az elképzeléseket, csak teóriákat felállítani. Az elmúlt harminc évben a régizene-játékban megtapasztaltuk, hogy rengeteg elmélet született, ami aztán néhány évvel később már elavult. Túl sok teóriát tehát nem érdemes felállítani, mert úgyis megtaláljuk az ellentétét a dolgoknak. Annak ellenére, hogy Carl Philipp Emanuel a poroszosnak mondott Berlinben élt, ahol minden nagyon katonás és rendszerezett lehetett, az akkori emberek, muzsikusok sokkal szabadabbak voltak a gondolkodásmódjukban és cselekedeteikben, mint azt mi ma, 21. századi, racionális emberként elképzeljük róluk.
http://fidelio.hu/klasszikus/2013/12/23/nagy_frigyes_muzsikusa/
C. Ph. E. Bach billentyűs hangszerre írott versenyműveinek felvételéért a Concerto Armonico együttese nyerte el a Gramofon magazin "Az év lemezsorozata"-díját. A zenekar alapítójával és művészeti vezetőjével, Spányi Miklóssal, valamint a koncertmesterrel, Ábrahám Mártával a háromszáz éve (1714-ben) született zeneszerzőről beszélgettünk.
Olyan régóta foglalkozik Carl Philipp Emmanuel műveivel, hogy talán már azt is érzi, milyen személyiség lehetett.
Spányi Miklós: Rendkívül precíz ember, aki olyan értelemben csatlakozik a bachi hagyományokhoz, hogy különösen fontos számára a struktúra. Az olykor extrém zenei nyelve miatt az a hamis kép alakult ki róla, hogy csapongó figura lehetett, jóllehet az életében ennek semmiféle nyoma nincs. Egy eléggé hétköznapi személyiséggel állunk szemben, akiről nehéz lenne regényt írni. Precízen végezte a napi munkáját, és igazi maximalista volt: sokszor átdolgozta a darabjait, mert gyakran nem volt megelégedve a végeredménnyel, az udvari feladatait pedig valószínűleg hol több, hol kevesebb kedvvel, de mindig lelkiismeretesen látta el. Tudni lehet róla, hogy apjához hasonlóan ő is nehezen tartotta kordában a kritikus megjegyzéseit, állítólag Nagy Frigyesről is többször morgott valamit muzsikálás közben, amikor saját királyát kísérte az udvarban.
Egy kreatív elmének bizonyára nem esik jól, ha korlátozzák az alkotásban, neki pedig komponálás közben a hierarchiában jóval felette álló uralkodó muzsikusi képességeihez is alkalmazkodnia kellett.
SM: Igen, ugyanakkor eleinte - az udvari szolgálat első tíz-tizenöt évében - ez inspiráló környezet is lehetett a számára, tekintettel arra, hogy Frigyes nem akármilyen zenész volt. Sokan amatőrnek gondolják, pedig kiemelkedő fuvolás volt, aki hihetetlen produkciókra volt képes. Később technikája kissé megkopott a köszvény és a fogproblémák miatt, de fiatalon a legprofibb fuvolaművészekkel is felvehette a versenyt. Tudjuk róla, hogy nem akart király lenni, legszívesebben csak művészetekkel foglalkozott volna. Nemcsak tehetséges muzsikus volt, de remekül is írt.
Philipp Emanuel művei a mai hallgató számára meglehetősen szokatlanok, számomra például kissé hűvösnek tűnnek.
SM: Pedig elvileg a jó zene - így természetesen ez is - mindig hat a szívre, a szívcsakrára. Mondom ezt annak ellenére, hogy én sem hangsúlyoznám túl ezeknek a kompozícióknak az érzelmességét. Van egy emocionális és egy strukturális oldaluk, és mint minden jó zenénél, a kettő fedi egymást.
Ábrahám Márta: Én nagyon izgalmasnak találom a zenéjét. Hegedűre sajnos nem sok darabja született, így inkább billentyűs versenyművek által ismerkedtem meg vele. Egészen különleges világ ez, a humortól kezdve a titokzatosságon keresztül sok kísérletező ötlet, formai újdonság van benne, és ezeket mindig érdekes felfedezni. Én az utolsó három lemez felvételében vettem részt, azóta csinálom a koncerteket is, és mindkettő óriási élmény. Legelőször, az első néhány órában - amíg a díszítéseket tisztáztuk - furcsa volt nekem a zene, mert hát ez egy külön világ, de aztán gyorsan ráállt a fülem és a kezem is. Azért érdekes számomra, mert billentyűs szerzőként feltűnően nem hegedűszerű Bach gondolkodásmódja, ugyanakkor abban az értelemben mégiscsak hegedűszerű, hogy zeneileg teljesen jól megoldható és izgalmas az összes kompozíció. Azért volt néhány eset, amikor a megoldásnál hegedűs szempontból el kellett térnünk a szokásostól.
Kik hallhatták ezeket a darabokat elsőként, vagyis milyen lehetett az első közönség?
SM: Két lehetőség volt: az első - és ez fordult elő ritkábban -, hogy a Philipp Emmanuel Bach-féle billentyűs versenyműveket a nagy, udvari hangversenyeken játszották. Lehet egyébként, hogy egy ilyen koncert számunkra kiábrándító lenne, mert ott muzsikálás közben élénk társadalmi élet folyt. A közönség beszélgetett, evett, sokan kártyáztak, Nagy Frigyes édesanyja például csak akkor tette le a kártyát, ha valaki nagyon jól játszott. A másik, ennél tipikusabb helyzet az volt, hogy valamelyik berlini arisztokrata palotájában rendezték a koncertet. Berlin nagyon modern hely volt, hetente többször szerveztek ilyesfajta házi hangversenyt, és ezeken a legelitebb közönség jelent meg. A vendégek többnyire zeneértők voltak, ha tehát egy ilyen alkalommal összejött harminc-negyven-ötven ember, annak a nagy része értette, mi történik a darabban. Vagyis nem a nagyközönség számára játszottak, hanem kimondottan értő füleknek.
Akkor itt a meghívottak nem társadalmi életet éltek, hanem hallgatták a muzsikusokat?
SM: Valószínűleg jobban odafigyeltek, mint egy nagy, nyilvános koncerten. Ezt nem tudhatjuk pontosan, azt viszont igen, hogy ezekre az alkalmakra olyan darabok születtek, amelyekből kiderül: a zeneszerző számított arra, hogy ha elrejt a műben valami kis finomságot, azt a közönség észlelni is fogja.
Mennyire lehet és kell egyáltalán visszaadni a korabeli hangzást? Szükség volt például ehhez a munkához egy új, másfajta hegedű beszerzésére?
ÁM: Nem kellett új, két hegedűm van - kétszáz évesnél is idősebb mindkettő -, és cserélgetem őket. Ezt a zenét az erősebb, szólisztikusabb hangú hegedűmön játszom. Törekszünk a hangolással is az autentikus hangzásra, ezért a lemezek 415-ös hangolással készültek, bélhúros hegedűkkel. Természetesen Miklós is a legautentikusabb hangszereket választotta ki.
SM: Mindig kell kompromisszumot kötni, mert egy ilyen húszlemezes sorozatnál, mint amiről szó van, fel lehetett volna sorakoztatni akár húsz különböző hangszert, dehát nincs az a lemezcég, amelyik ezt kifizetné. Másrészt azért hetven százalékban sötétben tapogatózunk, hiszen a darabokat mindig azon játszották, ami rendelkezésre állt, és nem tudhatjuk, hogy melyik berlini családnál épp milyen hangszer volt. Felmerült a hangolás kérdése is, erről sem tudunk sokat. A historikus felfogást képviselő, barokk együttesek nagyjából egy fél hanggal mélyebben szoktak játszani a mai hangolásnál, de lehet, hogy ez Berlinben egy egész hanggal mélyebben is szólhatott. Ugyanakkor - ha fogták a kottát, elutaztak, és a darabot egy másik városban is eljátszották, előfordulhat, hogy ott meg egy fél vagy egy egész hang különbség is volt a berlini előadáshoz képest. Tehát nincs ilyen, hogy „hogyan szólhatott", mert mindig alkalmazkodtak a helyi lehetőségekhez. Az is megtörténhetett, hogy egy darabot egyik nap egy nagyobb zenekar játszotta, másnap csak négy vonós, minden lehetséges volt.
A korabeli előadási szabályokhoz - például ahhoz, hogy ki, hol ült vagy állt a zenekarban - mennyire ragaszkodnak?
SM: Erről is keveset tudunk, gyanítani lehet, hogy akkoriban egy zenekar nagyon másképpen ült vagy állt, mint ahogy ez kialakult a 19-20. században.
ÁM: Valószínűleg kísérleteztek saját körükben is, meg nyilván a helyi adottságok is szerepet játszottak. Ahogy Miklós is mondta, 100 kilométerrel odébb, egy másik városban teljesen más szokások éltek. Ezt a kísérletező szellemet mi is képviseljük, például szólamokat cserélgetünk. A felállást is szabadon kezeljük, a próbateremben előfordult már, hogy épp egymásnak háttal álltunk. Próbálkozunk mindenféle megoldással, az adott pillanatban kialakul valami, amit akkor jónak érzünk, de ehhez egy hét múlva már nem feltétlenül ragaszkodunk.
Mi a fontosabb? Feléleszteni és követni a hagyományt, vagy a darabokat a mai korra adaptálni és mai nyelvezettel játszani?
SM: A kettő állandóan ötvözendő, és nem is nagyon tudunk mást csinálni. Ahhoz, hogy úgy gondolkozzunk és érezzünk, mint például 1760-ban, át kellene mosni a génjeinket. És hát valljuk be, hogy a zenetudomány nem egzakt tudomány, bizonyítani sokszor nem is lehet az elképzeléseket, csak teóriákat felállítani. Az elmúlt harminc évben a régizene-játékban megtapasztaltuk, hogy rengeteg elmélet született, ami aztán néhány évvel később már elavult. Túl sok teóriát tehát nem érdemes felállítani, mert úgyis megtaláljuk az ellentétét a dolgoknak. Annak ellenére, hogy Carl Philipp Emanuel a poroszosnak mondott Berlinben élt, ahol minden nagyon katonás és rendszerezett lehetett, az akkori emberek, muzsikusok sokkal szabadabbak voltak a gondolkodásmódjukban és cselekedeteikben, mint azt mi ma, 21. századi, racionális emberként elképzeljük róluk.
http://fidelio.hu/klasszikus/2013/12/23/nagy_frigyes_muzsikusa/
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)